Információ + díj

Sziasztok! Először is nagyon sajnálom, hogy ennyire elhanyagoltam ezt a blogot. Tudom, sokszor írtam már ezt, de tényleg bánom. Mivel egyszerre több történetet írok, nem tudok mindegyikre ugyanolyan rendszeresen frissíteni és mostanában gyakran ihlethiányom is volt. 

A következő fejezetet viszont holnap (vasárnap) a terveim szerint már olvashatjátok is. De legkésőbb hétfőn mindenképpen hozom. Remélem, hogy vannak olyanok, akik ezután is olvassák majd. 

Love, Elizabeth Angel

Nagyon szépen köszönöm a díjat Denselle Winmer-nek! :)

Szabályok és válaszok

Tedd ki a képet!

Írj magadról 11 dolgot!

1. Alapjában véve zárkózott vagyok, de azok mellett, akikben megbízom, teljesen nyitott.

2. Szeretnék Spanyolországban vagy Svédországban élni.

3. Kedvenc énekesem Danny Saucedo. 

4. Több olyan fanfictionöm is van, amelynek Danny a főszereplője, befejezve azonban egyik sincs.

5. Mostanában inkább saját történetek írok, mint fanficteket.

6. Túl vagyok egy előrehozott érettségin, ami nagy megkönnyebbülés.

7. Az emberek többsége csendesnek gondol, a maradék pedig csak szeretné ezt. :)

8. Nem szívesen olvasok 1D-s fanficteket, mert sok van belőle és ritkán találni olyat, ami más, mint a többi.

9. Szeretek táncolni.

10. Zene nélkül nem élném túl a napot.

11. Mire a 11-eshez érek, semmit sem tudok általában írni. Pech.

Válaszolj 11 kérdésre!

1. Olyankor is szoktál írni, ha nincs rá időd?

Attól függ. Ha például van ötletem, akkor gyakran megcsinálom azt, hogy írok ahelyett, amit tennem kellene. Viszont ha több mindent terveztem és tényleg csak kevés időm van, akkor nem állok neki. Csak egyben tudom megírni a fejezetet, nem szeretem ha több részben írom, az csak nehezíti számomra.

2. Mit tennél, ha hirtelen egy lakatlan szigeten lennél?

Először biztosan megijednék, hogyan kerültem oda. Utána szerintem lassan elkezdeném felfedezni a szigetet, hiszen valahogyan mégis csak élni kell.

3. Honnan vannak karaktereid nevei?

Általában olyan keresztneveket választok, amit mondjuk láttam/hallottam valahol, de néha keresgélek az interneten, hogy ne legyen túl "általános" nevük. Ennél a blognál például az első érvényes.

4. Ha kérdeznék, mi lenne az első könyv, amit ajánlanál?

Ez egy érdekes kérdés. Általában azt mondom, amit utoljára olvastam és tetszett. Nincs olyan könyv, ami mindig eszembe jutna, hogy azt feltétlenül el kell olvasnia másnak is. Ha most kérdezné valaki, a True Blood könyvsorozatot ajánlanám.

5. Legszívesebben hova mennél nyaralni?

Spanyolországba. Azon belül nincs konkrét elképzelésem.

6. Nagyvárosban vagy kisvárosban élsz?

Igazából egyik sem. Faluban lakom. 

7. Titkolod a barátaid/családod előtt, hogy írsz?

Nem. Tudnak róla, de többségüket nem érdekli.

8. Kedvenc együttesed/ énekesed?

Ezt éppen a 11 dolognál írtam, de Danny Saucedo. 

9. Követed a divatot vagy saját stílusod van?

Nem igazán követem a divatot. Olyan ruhát hordok, ami nekem tetszik.

10. Van valamilyen házi állatod?

Van két kutyánk és egy macskánk.

11. Elolvassa valaki az írásaid, mielőtt publikálod őket?

Megfordult már a fejemben többször is, de nem. De egyszer talán kipróbáltam, egy fejezetig működött. Elméletben jó volt, gyakorlatban ezt sohasem sikerült még normálisan kivitelezni. 

11 kérdés:

1. A karaktereidet létező személyek alapján formálod meg vagy teljesen a képzeleted szüleményei?

2. Mi alapján jönnek az ihleteid?

3. Kedvenc könyv?

4. Mit gondolsz arról, hogy egyre többen vágnak bele a blogolásba?

5. Van valaki, aki folyamatosan támogat az írásban?

6. Előre megtervezed a történetet vagy ahogy jön az ötlet, úgy írod?

7. Kedvenc évszak?

8. Mit szeretsz a legjobban az írásban? (Ha van ilyen.)

9. Mi az, amit legkevésbé szeretsz az írásban? (Ha van ilyen.)

10. Kedvenc író/írónő?

11. Van olyan hely, ahova életedben egyszer legalább el szeretnél jutni mindenképpen? 

Akiknek küldöm:

manó*

Csillu

Újabb díj

Nagyon szépen köszönöm a díjat Denselle Winmer-nek! :)

Írj magadról 11 dolgot!

1. Szeretek írni és olvasni.

2. Kedvenc állatom a delfin.

3. Egy gimnázium 11. osztályában koptatom a padot.

4. Kedvenc színem a kék és zöld.

5. Nehezen lehet rajtam kiigazodni.

6. Pszichológus szeretnék lenni, ha sikerül.

7. Kedvenc könyvem a Szent Johanna Gimi

8. Nehezen nyílok meg az emberek előtt.

9. Az Elizabeth Angel csak az írói álnevem.

10. A valódi keresztnevem Tamara, de nem szeretem.

11. Egyszer majd szeretnék kiadatni egy könyvet, de ahhoz még sokat kell fejlődnöm.

Válaszolj 11 kérdésre!

1. Miről írsz szívesen?

Szeretek a szerelemről írni, de leginkább a szomorú történetek azok, amiket igazán magaménak érzek.

2. Van valamilyen beceneved?

Igen, van. Ha a Tamarát nézzük, akkor gyakran szólítanak "Tami"-nak, de már elég sok variációt hallottam másoktól. Ez Elizabeth-nek Eliz vagy Lisa, kinek melyik szimpatikusabb.

3. Van valamilyen titkos vágyad?

Van, de ha ezt elmondom, nem lesz titkos. :)

4. Kedvenc filmed / sorozatod?

Kedvenc film: Step up 2, Kedvenc sorozat Arrow.

5. Van olyan személy, aki befolyásolni tud téged?

Sajnos van.

6. Van kedvenc városod/ országod?

Kedvenc városaim: Barcelona és Stockholm, ország: Spanyolország és Svédország, bár még egyik országban sem jártam.

7. Mit csinálsz szívesen szabadidődben?( íráson, olvasáson kívül)

Zenét hallgatok és táncolok.

8. Szoktál sportolni? Ha igen, mit?

Táncolok, bár mostanában nem nagyon volt időm rá...

9. Milyen zenei irányzatokat szeretsz?

Leginkább a popot és rockot, de amelyik dal tetszik, azt meghallgatom függetlenül az irányzatától.

10. Volt már olyan, hogy nem volt kedved az íráshoz?

Igen, volt, sajnos nem is egyszer. Viszont eddig mindig sikerült túljutnom ezeken az időszakokon.

11. Ha lehetne egy kívánságod, mi lenne az?

Hm... talán az, hogy eljussak Svédországba és/vagy Spanyolországba.

Írj 11 kérdést!

1. Mióta írsz?

2. Milyen témájú könyveket/blogokat olvasol szívesen?

3. Miért döntöttél úgy, hogy közzéteszed az írásaidat?

4. Kedvenc énekesed/együttesed?

5. Az írásod kívül van más hobbid?

6. Van kedvenc karaktered az általad írt történet(ek)ből?

7. Gondolkoztál már írói álnéven, illetve ha van, miért döntöttél amellett?

8. Melyik ország(ok)ba utaznál szívesen?

9. Ha három kívánságod lehetne, mi lenne az?

10. Mi szeretnél lenni, ha "nagy" leszel? 

11. Van valami bevált praktikád, ami segít az írásban?

Nekik küldöm:

Lina Hulbert

Lady

Viktória

FantasyGirl

Díj

Nagyon szépen köszönöm a díjat Lina Hulbert-nek! :)

Szabályok:

a) Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad (ez alap)!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre (szám szerint öt darab)

d) Küldd tovább maximum öt blogírónak (fanfictinök tulajdonosának, valamint minden kreativitást mellőző blognak ne)!

1.Melyik műfajban kényelmes az írás számodra?

Romantikus. Mint olvasás, mint írás terén a love storyk állnak hozzám a legközelebb.  Szerintem ez egy olyan műfaj, ahol rengeteg a lehetőség. Mindenki másképpen tudja megfogalmazni azt, amit gondol a szerelemről, vagy amit érez. 

2.Hobbi szinten űzöd az írást vagy pontos céljaid vannak e téren?

Hobbi szinten. Gondolkoztam korábban egy esetleges könyvkiadásról is, de őszintén szólva nem sok esélyt  látok rá egyenlőre. Úgy gondolom, hogy bőven van, mit fejlődnöm.  Viszont később bármi megtörténhet. Ha lesz egy olyan történetem, amiről azt gondolom, hogy megállja a helyét, akkor esetleg megpróbálom kiadatni.

3.Mi volt az első történet amit írtál?

A barátság vagy a szerelem a fontosabb? Te döntesz! volt a címe. Nos, azt hiszem inkább nem mondok róla semmit. Az egész - mármint ami megvolt írva belőle - teljesen kusza volt és azt hiszem a katasztrófa a legjobb szó rá. Amikor visszaolvastam a meglévő fejezeteket, konkrétan nem tudom, mit mondjak róla. Befejezve nem lett, de valószínűleg nem is lesz.

4.Ki a kedvenc karaktered az aktuális történetedből?

Amanda, a történet főszereplője. A lelkialkatunk nagyon hasonló, ezért "könnyű" az ő szeméből leírni az egészet. Annak ellenére, hogy néha elég depressziósra sikeredik egy-egy rész, ő mégis erős és kitartó.  Kicsit olyan, mintha teljesen magamat írnám bele a történetbe, de mégsem. Minden esetre könnyű azonosulni vele.

5.Miért szeretsz írni?Mi az,ami megfog benne?

Azért szeretek írni, mert ilyenkor teljesen kikapcsolhatok. Amikor írok, csak én vagyok és a történet. Az írás során teljesen elengedhetem a fantáziámat és olyan világot teremthetek, amilyet szeretnék. Nem tudnám szavakkal megfogalmazni, mi az, ami megfog benne, mert ez leírhatatlan. 

Akiknek küldöm: 

Viktória - Secret Club

Denselle Winmer - The Last Dance

FantasyGirl - Míg elfelejtelek...

Angelheart - Vágyak Manhattanje

Dóra - Vágy és csábítás

Kérdések:

1. Mi/ki ösztönzött arra, hogy elkezdj írni?

2. Mi volt az első történeted?

3. Mióta írsz? Mióta publikálod az írásaid?

4. Van valami komolyabb szándékod az írással vagy csak hobbi szinten űzöd?

5. Mit csinálsz olyankor, ha ihlethiányod van, ha van?

6. fejezet - Nem vagy egyedül

Sziasztok! Tudom, hogy megint sokat késtem és sajnálom. A fejezetben ismét előkerül majd egy új szereplő. Hogy a későbbiekben milyen szerepe lesz, azt a fantáziátokra bízom. Viszont nem locsogok tovább itt. Beszéljen helyettem a fejezet. Kellemes olvasást kívánok!

Love, Elizabeth Angel

Egész éjjel alig aludtam talán egy órát. A gondolataim folyamatosan kavarogtak. Volt egy olyan érzésem, hogy nem hagyja majd az orvos szó nélkül a kérésemet. Úgy éreztem, hogy van valami, amit cserébe adnom kell. Bármit képes lettem volna megtenni azért, hogy ne kelljen mindenkinek megtudnia a történteket. Na jó, talán nem mindent.

Reggel nyolc óra körül bejött az orvos. Eléggé nyúzottnak tűnt. Mintha egy nap alatt öregedett volna néhány évet.

- Jó reggelt! Hogy érzi magát?

- Valamivel jobban, mint tegnap. A szüleimnek nem mondott semmit, ugye? - Az sem érdekelt, mikor mehetek haza, csak az, hogy tartsa a száját. Egy-két percig csak állt és figyelt, de egy szót sem szólt. Ettől pedig kétségbeestem.

- Nem, nem mondtam semmit. Viszont van egy feltételem.

- Mi? - Tényleg kíváncsi voltam, hogy mit akar.

- Pszichológushoz kell járnod, amíg nem sikerül feldolgoznod a téged ért traumákat.

- Most csak viccel, ugye? - Hisztérikusan felnevettem. - Nem küldhet dilidokihoz, hiszen semmi bajom!

- Amanda, figyelj rám. Lehet, hogy azt hiszed, minden rendben van veled. Ennek ellenére sem a testvéred halálát, sem az erőszakot nem tudtad eddig feldolgozni egyedül.

- Ehhez magának semmi köze nincsen! Miért nem hagy békén? Csak élni szeretném az életemet!

- Nos, határozottan nem játszol igazságosan. Te kértél tőlem valamit, holott tudod, hogy kötelességem lenne mindent elmondani a szüleidnek, de nem tettem meg. Most viszont meghátrálsz, mert azt kérem tőled, hogy néhányszor látogasd meg a pszichológust? Ismerem őt személyesen. Remek szakember és roppant diszkrét. Az ég világon senki sem tudna meg tőle semmit. Még azt sem, hogy hozzá jársz. Gondold át, mit szeretnél, ugyanis hamarosan látogatási idő. - Bólintottam, mire az orvos megfordult és távozott a szobámból.

Miért velem történik mindez? Én nem akartam ezt az egészet! Olyan nagy kérés lett volna, hogy Alex hagyjon békén? Mégis miért jött? Már megmondtam neki, hogy nem akarom látni! A fenébe! Ez az egész az ő hibája! Biztosan sokkot kaptam, amikor megláttam. Igen, csak ez lehetett az oka annak, hogy elájultam! Nem tarthatnak is! El akarok menni innen! Jack, hol vagy? Azt mondtad, hogy mindig mellettem leszel! Akkor most miért nem vagy itt? Egyedül hagytál! Hogy tehetted ezt? Azonnal gyere vissza hozzám, mert szükségem van rád! Kérlek! Hallod? Nem bírom tovább! Segíts! - Nem bírtam tovább, a könnyeim patakokban kezdtek folyni az arcomon. Teljesen összetörtem és elvesztem.

A térdemet amennyire csak tudtam, felhúztam a mellkasomhoz és elkezdtem előre-hátra hintázni, hátha így megnyugszom. Nem sokat segített, sőt, még rosszabb volt így. Erről ugyanis ismét Jack jutott eszembe. Amikor rosszul éreztem magam, az ölébe húzott és ringatni kezdett. Ettől valamiért mindig megnyugodtam. Most viszont teljesen egyedül kellett döntenem. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Egyik lehetőség sem tetszik és egyiket sem szeretném. Teljesen össze vagyok zavarodva. Mégis valahogyan döntenem kellett. Csak az alapján tudok választani, hogy melyik kevésbé rossz. Viszont ez is csak nézőpont kérdése.

Fogalmam sincs, meddig ültem egyedül sírva, de arra eszméltem fel, hogy valaki becsukta az ajtót. Amikor oldalra fordítottam a fejem, egy férfit láttam. Magas volt és izmos, de pontosan annyi izom volt rajta, amennyi kellett, semmivel sem több. Egy póló, egy farmer és egy sportcipő volt rajta. Sejtésem szerint olyan harminc év körüli lehetett, habár a kinézete alapján fiatalabb is lehetett. Kék szemeivel úgy méregetett, mintha a vesémig látna. Ettől őszintén szólva kezdtem megijedni. Főleg mivel egészen eddig egy szót sem szólt. Még csak azt sem tudtam, hogy kihez van szerencsém.

- Kicsoda maga és mit keres itt?

- Te vagy Amanda?

- Igen, de mégis mit akar?

- Mr. Stone vagyok, Mr. Sirett küldött be hozzád, hogy beszélgessek veled egy kicsit. Én lennék a pszichológusod, amennyiben azt az opciót választod.

- Nagyon kedves, de nincs szükségem a segítségére! Most pedig szeretnék egyedül lenni, ha nem bánja! - Próbáltam határozott lenni, viszont nem akartam bunkónak sem tűnni, úgyhogy muszáj volt kulturáltabban beszélnem vele. Ha nem lett volna orvos, garantáltan elküldtem volna melegebb éghajlatra, de nem ilyen finoman. A doki viszont úgy tűnt, hogy nem értette a célzást. Ahelyett, hogy megfordult volna és távozott volna, inkább közelebb jött és leült az ágyam melletti székbe.

- Tudom, azt hiszed, hogy csak egy idióta orvos vagyok, aki csak pesztrálni fog téged, amíg el nem mondasz mindent, amit hallani akarok. Nem foglak győzködni arról, miért lenne jó hozzám járnod. A te életed és úgy döntesz, ahogy neked jó. Viszont hallgass meg, kérlek. Elmesélek neked valamit, csakhogy tudd, másnak sem habos torta az élete, rendben? - Teljesen komolynak tűnt. Fogalmam sincs, miért, de hittem neki. Éreztem, hogy tényleg nem kényszerít semmire, ennek ellenére sem akartam megnyílni előtte.

Miközben én magamban mérlegeltem, hogy elküldjem vagy esetleg meghallgassam, mit akar, addig ő folyamatosan az arcomat fürkészte. Mintha le tudna olvasni valamit róla. Aztán végül is úgy döntöttem, hogy ha elmondja, amit akar, utána elmegy és végre nyugtom lesz egy ideig. Egy szót sem szóltam, csak bólintottam egyet, mire ő elmosolyodott és elkezdett beszélni.

- Hat éves voltam, amikor a szüleim autóbalesetben meghaltak, így én és a nővérem árván maradtunk. Rokonaink sem nagyon voltak, vagy egyáltalán nem tartották velük a szüleim a kapcsolatot. Kisebb viták után a nagyszüleinkhez kerültünk. Ők megpróbáltak minden tőlük telhetőt megtenni értünk, de gyakran ez sem volt elég. A nővérem tizenöt éves volt akkor. Ő segített az én nevelésemben, de elég problémás gyerek voltam. Hiányoztak a szüleim és nem akartam elfogadni, hogy nincsenek többé. Amikor tíz éves voltam, leállt a szíve a nagyapámnak és már nem tudtak rajta segíteni. Rá egy évre a nagyi is belehalt a bánatába. Ráadásul már idős is volt, úgyhogy a nagyapámmal együtt sem bírták volna sokkal tovább. A nővérem ezután ott hagyta az egyetemet, hogy engem fel tudjon valahogy nevelni. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Tudom, hogy nem lehetett könnyű neki, de sohasem rótta ezt fel nekem. Amikor elérkeztem oda, hogy középiskolát kellett választanom, elhatároztam, hogy valami olyan munkát szeretnék, ahol segíthetek az embereknek. Úgy gondoltam, hogy a hozzám hasonló embereknek vagy bárki másnak esetleg szüksége lehet a segítségre. Hiszen nem könnyű dolog elengedni olyan embereket, akikhez szorosan kötődünk. Így lettem végül pszichológus. Szeretem a munkámat és cseppet sem bántam meg, hogy ezt választottam. Tudod, sokan néznek hülyének emiatt, de nem törődöm az ilyen emberekkel. Nekem csak az a fontos, hogy akik hozzám kerülnek valami oknál fogva, valamilyen szinten meggyógyuljanak. A fájdalom sohasem múlik el, de segítek nekik, hogy kezelni tudják ezt az érzést.

- Miért mondta ezt most el nekem? Nem értem, mit akar ezzel.

- Csak azt szerettem volna, hogy tudd, nem vagy egyedül. Sokan küzdenek olyan problémákkal, mint te. Nem szégyen az, ha segítséget kérsz valakitől. Természetesen megértem, ha nem bízol bennem vagy a hozzám hasonló emberekben és magad próbálod megoldani a gondjaidat. Nem foglak semmivel sem zsarolni vagy hamisan ígérgetni bármit. Csak arra kérlek, hogy gondold át még egyszer a döntésedet. Ha szükséged van valakire, hozzám bármikor jöhetsz. Tőlem az ég egy adta világon senki sem tudna meg semmit.

- Rendben, még meggondolom. Kérdezhetek valamit?

- Igen, természetesen. - Mosolygott.

- Mi lett a nővérével?

- Amikor bekerültem középiskolába, visszament az egyetemre és elvégezte az orvosit. Azóta pedig már férjhez ment és van egy meseszép kislányuk.

- Nagyszerű ember lehet és a férje pedig hatalmas mázlista. - Mosolyodtam el.

- Így igaz. - Bólogatott, miközben nevetett. - Ne haragudj, de ideje mennem. Hamarosan ideér a következő betegem, de előtte még kell valahonnan kávét is kerítenem. Anélkül használhatatlan vagyok. - Fecsegett. - Akárhogyan is döntesz, örülök, hogy találkoztunk.

- Én... köszönöm, hogy elmondta... ezeket nekem. - Egyszerűen nem tudtam kifejezni magam. Az őszintesége és a nyíltsága meglepett és nem egészen tértem még magamhoz.

- Nem kell semmit sem megköszönnöd, hiszen nem tettem semmit. Most viszont tényleg megyek. Pihenj egy kicsit, biztosan rád fér.

- Viszlát! - Miután elköszöntem tőle, lassan kisétált az ajtón, én pedig ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. Annyi minden járt egyszerre a fejemben, hogy azt hittem, felrobban. Félelem, bizalmatlanság, fájdalom, remény, halál...

5. fejezet - A titok nem titok többé

Sziasztok! :) Meg is hoztam az 5. fejezetet, így most nem kellett két hónapot várnotok az új részre, ami azt hiszem jó hír/csoda. De nem fecsegek tovább. Kellemes olvasást kívánok!

Love, Elizabeth Angel

U.i.: Örülnék néhány véleménynek a fejezettel kapcsolatban...

A következő, amire emlékszem az, hogy egy fehér szobában fekszem. Kórházban vagyok. A gépek csipogásán kívül csak az én légzésemet lehetett hallani és még valakijét. Megpróbáltam óvatosan felülni, ami nem ment könnyen. A testem alig akart engedelmeskedni nekem, de végül nagy nehezen sikerült elérnem a célom. Aztán sikerült meglátnom Őt. Alig fél méternyire állt az ágyamtól és a kilátást szemlélte. De még így is megtudtam állapítani, hogy Ő az. Túl mély benyomást tett ahhoz, hogy ne tudjam.

- Mit keresel itt? - A hangom erőtlen volt és majdnem elcsuklott, de sikerült megkérdeznem, amit akartam. Megint úrrá lett rajtam a félelem, hogy vajon mit kereshet itt. Miért nem tudja felfogni, hogy látni sem akarom? Ha azt hiszi, hogy valaha is megbocsájtok neki, nagyon téved. Az életben nem fogom elfelejteni, mit tett velem.

- Én hoztalak be. Nem emlékszel? Az iskola előtt vártalak. Aztán miközben beszéltem hozzád, elájultál, én pedig úgy gondoltam, hogy behozlak a kórházba, nehogy valami komolyabb bajod legyen.

- Örülök, hogy már ennyire törődsz a testi épségemmel, bár úgy emlékszem, hogy ez nem mindig volt így.

- Nem felejthetnénk el az egészet? Fogalmam sincs, mi ütött akkor belém. Sohasem tettem még ilyet senkivel és nem is fogok. Azóta folyamatosan bűntudatom van. Egyszerűen annyira gyönyörű voltál és én nem tudtam ellenállni neked. Ráadásul nem is voltam teljesen józan, bár tudom, ez nem mentség rá.

- Örülök, hogy legalább a lelkiismereted feltámadt és remélem, hogy még sokáig kísért majd. Mert abban biztos lehetsz, hogy én nem fogok megbocsájtani neked!

- Kérlek, Amanda, adj még egy esélyt! Bebizonyítom, hogy helyre tudom hozni azt, amit elrontottam.

- Helyrehozni mit? Tudod te egyáltalán miről beszélsz? Úgy érzem magam, mint egy ócska rongydarab. Minden éjjel rémálmok gyötörnek azóta az este óta és mindegyikben újra és újra lejátszódik minden. Van fogalmad arról, hogy min megyek keresztül? Kétlem. Ha tudnád, akkor már rég nem lennél itt. Hagyj engem békén! Nem akarlak látni sem most, sem máskor!

- Rendben, elmegyek. De tudnod kell, hogy soha nem akartam ezt tenni veled.

- Már mindegy, ugyanis megtetted! Az ajtót pedig arra találod! - Mutattam az említett tárgy irányába.

Alex lehajtott fejjel lassan sétált az ajtó felé és mielőtt kiment még egyszer utoljára hátranézett, majd távozott. Belőlem pedig önkénytelenül is előtörtek a könnyek. Csodálom, hogy eddig bírtam. Nem értettem, hogy miért nem tudja felfogni, hogy tűnjön el az életemből.

Miközben én még az előző veszekedésünkön agyaltam, egy ősz hajú ötvenes évei körül járó férfi lépett be a szobámba. Úgy gondoltam, hogy ő lehet az orvos, aki ellát. Amint belépett a szobába, kedvesen üdvözölt, majd jól leteremtett, amiért napokig nem ettem és emiatt teljesen kimerültem. Vagy öt percig beszélt arról, hogy milyen fontos a rendszeres táplálkozás és milyen következményei lehetnek, ha ezt nem tartom be. Ezután azonban áttért egy sokkal kényesebb témára.

- Az esetleges betegség érdekében mindenféle vizsgálatot el kellett végeznünk. Többek között a nőgyógyászati vizsgálatot is, amelynél a doktornő erőszakos behatolás nyomát fedezte fel. Úgy gondolom, hogy emiatt azonnal be kellene hívnom a szüleit, hátha ők tudnak valamit.

- Ne, ne kérem! Ők semmiről sem tudnak! Kérem, ne mondja el nekik! Megteszek bármit, csak ez maradjon köztünk!

- Rendben, először is nyugodj meg. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy így intézzük el, de mesélj el mindent, amit tudsz. Tudod ki tette ezt veled? Mivel ez egy bűncselekmény, a rendőrségnek is el kellene mondanod és feljelentened a tettest.

- Nem, nem akarom ezt tenni! Nem akarom, hogy ki derüljön, mi történt! Így is elég rosszul érzem magam miatta, nem kell, hogy mindenki megtudja!

- Tudod, ki tette ezt? - Két lehetőségem volt: vagy elmondom az orvosnak az igazat és ő nagy valószínűséggel tovább adja a rendőröknek vagy hazudok. Az utóbbi sokkal egyszerűbbnek tűnt és úgy nem kell még több megaláztatást átélnem. Legalábbis ebben reménykedtem.

- Nem tudom, ki volt az. Egy buliban voltam, de sötét volt és nem láttam az arcát rendesen.

- És esetleg a nevét nem tudod?

- Nem. Nem emlékszem rá, hogy hívták.

- Rendben, nyugodj meg és pihenj. Most ez a legfontosabb.

- Köszönöm. És kérem a szüleimnek ne szóljon erről egy szót sem! - Nem szólt semmit az orvos, csak bólintott, majd kiment a szobából. Én pedig azon kezdtem el agyalni, hogy ezek után mi jöhet még? Mi lesz akkor, ha a doktor mégis beszél a szüleimmel vagy a rendőrséggel? Az biztos, hogy otthon minimum szobafogságot kapnék elég hosszú időre, bár ezt most őszintén nem bánnám. Úgy sincs kedvem sehova sem menni.

Viszont ha a rendőrség megtudja, addig nem adja fel, amíg mindent meg nem tudnak. Ezt pedig nem akarom. Nem azért, hogy Alexet védjem. Nem, őt legszívesebben lecsukatnám. De ha kiderül, hogy mit tett velem, nap, mint nap el kell viselnem a többiek szánakozó nézését. Vagy ami még rosszabb, egyenesen kinevetnének és ezzel szekálnának.

Lefeküdtem vissza az ágyra, megpróbáltam mindent kizárni a gondolataimból és csak arra koncentrálni, amit az orvos mondott. Pihennem kell. Egy ideig csak forgolódtam jobbra-balra, mert sehogyan sem jött álom a szememre, aztán valahogyan mégis sikerült elaludnom.

Hétfő reggel van. Igyekszem gyorsan elkészülni a reggeli teendőimmel, hogy minél hamarabb szabaduljak otthonról. Gyorsan megmosakszom, felöltözöm, eszem néhány falatot, majd elindulok. Az utcán néhány ember a kelleténél tovább tartja rajtam a szemét, de fogalmam sincs, miért. Úgy döntök, hogy ezzel ráérek később foglalkozni. Megérkezek az iskolához. A diákok kisebb-nagyobb csoportokban sugdolóznak. De ahogy elmegyek mellettük, mindegyikük felém fordul. 

- Ő az a lány, akit megerőszakoltak. 

- Én úgy tudom, hogy nem volt erőszak, csak ő találta ki.

Akármerre megyek, mindenhol hasonló párpeszédeket hallok és mind rólam szól. Képtelen vagyok uralkodni az érzéseimen és egy-két könnycsepp legördül az arcomon. Néhányan ujjal mutogatva jót nevetnek rajtam. Aztán meglátom Emily-t és odasietek hozzá. Ő az utolsó reményem.

- Miért nem mondtad, hogy lefeküdtél Alex-szel? Azt mondtad, semmi nem történt köztetek. Hazudtál nekem, pedig a legjobb barátnőd vagyok, legalábbis azt hittem!

- Nem lefeküdtem vele, hanem megerőszakolt! Egyáltalán nem ugyanaz!

- Na persze! Miért tenne ilyet? Am, a vak is láthatta azon a bulin, hogy forr a levegő köztetek! Akármi is történt, te is legalább annyira benne voltál, mint ő!

- Ez nem igaz! Én próbáltam leállítani, de nem... nem tudtam. Azért nem mondtam semmit, mert szégyellem, hogy ezt tette velem. 

- Legalább nekem ne hazudj! Legalább jól szórakoztál vele?

- Nem hazudok! Hinned kel nekem! Egyáltalán nem volt szórakoztató, inkább undorító!

- Tudod mit? Majd keress meg, ha hajlandó vagy az igazat mondani!

Könnyes szemmel ébredtem. Az álmom maga volt a pokol. Bármit megteszek azért, hogy ezt elkerüljem.

Annyira sebezhetőnek éreztem magam. Teljesen ki voltam szolgáltatva a doktornak és Alexnek. Ha bármelyikük beszél, nekem végem. Eddig is mindenki őrültnek tartott és úgy is kezeltek. Jack halála óta minden teljesen a feje tetejére állt. Azt kívántam, hogy bárcsak ott lenne velem és mondana valami biztatót. Mert én már minden reményemet elveszítettem. Csak néhány gondolat kavargott a fejemben: félelem, undor, szégyen, harag, halál...

4. fejezet - Váratlan találkozás

Sziasztok! Íme, itt is van a negyedik fejezet. Tudom, hogy ismét sokáig várakoztattalak titeket, amit szörnyen sajnálok, tényleg. Viszont remélem, hogy ez nem vette el a kedveteket az olvasástól. Nem is szeretném tovább húzni az időt felesleges locsogással... Kellemes olvasást kívánok!

Love, Elizabeth Angel

Vasárnap a szombathoz hasonlóan ki sem mozdultam a szobámból. Nem szerettem volna senkivel sem találkozni. Azért imádkoztam, hogy bárcsak elnyelne a föld örökre. Tudom, hogy nem ez a helyes hozzáállás, de mégis mit tehetnék? Senkivel sem beszélhetek erről az egészről. Ha valaki megtudná, azonnal továbbadná másoknak és mindenki rajtam nevetne. Ezt pedig nem akarom. Ha Jack itt lenne, tudna rajtam segíteni, de nincs itt. Ezért muszáj lesz valahogy egyedül megoldanom a dolgot. Egy biztos, Emilyt a lehető leghamarabb le kell beszélnem arról, hogy megpróbáljon összehozni Alex-szel. Persze, szerinte ez jó móka, de ha tudná, mit tett velem, másképp látná a dolgokat.

Miután reggel egyszer benézett hozzám anya, azután nem is láttam egész nap. Jellemző. Nem igazán érdekli őket, hogy mi van velem, sőt, boldogabbak lennének nélkülem. Én csak egy teher vagyok a számukra, amit elég jól éreztetnek is. Apa még csak egy köszönés erejéig sem volt hajlandó a szobám közelébe jönni. De talán jobb is így. Úgy sem voltam beszédes hangulatban.

Hétfőn az ébresztőórám éles hangjára ébredtem. A fejem szörnyen fájt, mintha fel akart volna robbanni. Semmi kedvem nem volt felkelni és iskolába menni, hogy egész nap mosolyogva hallgassam a többieket. De nem volt más választásom. Így pár perc múlva lassan kikászálódtam az ágyból. Amikor ráálltam az egyik lábamra, majdnem elestem, annyira gyenge voltam. Ráadásul szédültem is. Nagy nehezen sikerült talpon maradnom és elindultam a fürdőszobába. A mosdóhoz érve belenéztem a tükörbe és majdnem rosszul lettem a saját kinézetemtől. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, az arcom teljesen sápadt volt. Mintha nem is én lettem volna, hanem egy másik lány. Habár ez a külső legalább tükrözte, hogyan érzem magam.

Miután megmostam az arcom, visszamentem a szobámba, majd kerestem ruhát. Miután sikerült mindent elővennem, visszaindultam a fürdőszobába, hogy felöltözzek. Kisebb nehézségekkel, de sikerült ez is. Ezután úgy döntöttem, hogy egy minimális smink nem ártana. Így sikerült egy kicsivel emberibb külsőt öltenem, bár még így is csak árnyéka voltam önmagamnak. A konyhába érve senkit sem találtam már. A szüleim elmentek dolgozni. De azért reggelit hagytak nekem is a látszat kedvéért. Mivel rá sem tudtam nézni az ételre, ezért egy könnyed mozdulattal a kukába hajítottam az egészet. Ezután felvettem a táskámat és elindultam az iskolába.

Út közben találkoztam Emilyvel, aki mikor meglátott látszólag nagyon megörült nekem. Ezt nem tudtam mire vélni, úgyhogy inkább nem tettem rá megjegyzést.

- Szia, Am. Mi újság?

- Szia. Mi lenne? Hétfő van és iskola. - Mondtam egyszerűen. Nem értettem, hogy mégis mit vár, mit mondjak.

- És Alex-szel mi a helyzet? Azt mondta, hogy írt neked, de nem válaszoltál rá. - Szóval erre megy ki a játék.

- Igen, így van.

- De miért? - Kérdezte csodálkozva.

- Nem akartam találkozni vele. És jobb lesz, ha nem is kérdezősködsz tovább. Elégedj meg ennyivel! - Tátott szájjal nézett rám, mintha szellemet látna. Tény, hogy nem szoktam így beszélni vele. De egy ilyen este, mint a pénteki, nagyban megváltoztatja az embert.

- Pedig szerintem szépek lennétek együtt. Azért még gondold át ezt.

- Nem akarok tőle semmit, Em. Sem most, sem máskor. Hanyagolhatnánk végre ezt a témát?

Ezután néma csendben folytattuk az utunkat egészen az iskoláig. Reméltem, hogy a barátnőm felfogta, amit mondtam és nem folytatja tovább a kis tervét, miszerint engem és Alexet összehoz. Akkor sem lennék vele, ha ő lenne az egyetlen férfi a világon. Azok után, amit velem tett, soha többé nem tudok megbízni senkiben. Miatta érzem úgy magam, mintha egy ócska rongy lennék, amivel mindenki kénye-kedve szerint játszik. Átvert és megalázott. Ezt sohasem bocsájtom meg neki, hiába próbálkozik. Az egészben az a legrosszabb, hogy hagytam magam elcsábítani. Ha már akkor észnél vagyok, nem megyek vele sehova és akkor ez az egész nem történik meg. De ezen utólag már hiába rágódok. Ami történt, megtörtént. Ő boldogan éli tovább a mocskos kis életét, én pedig próbálom elfelejteni azt, ami történt.

Ahogy beléptünk az iskola ajtaján és megláttam azt a rengeteg tanulót, rögtön egyfajta szorongás fogott el. Amikor ránéztem egy fiúra, rögtön Alex jutott eszembe. Aztán lassan kezdett lepörögni a szemem előtt a péntek este újra és újra. Olyan volt, mintha ismét átélném. A sírás kerülgetett. Legszívesebben azonnal elmenekültem volna onnan. De tudtam, hogy akkor mindenki őrültnek tartana. Hiszen az csak az iskola, ott senki sem bánthat. Mégis annyira rosszul éreztem magam. Folyamatosan bevillant egy-egy emlékkép. Amikor Alex kedvesen beszélt hozzám. Amikor lágyan megcsókolt. Amikor mindennél jobban vágytam arra, hogy a karjaiban legyek. Amikor minden próbálkozásom ellenére nem engedett el. Amikor erőszakkal magáévá tett. Ha másképp alakult volna ez az egész, akkor akár életem egyik legszebb estéje is lehetett volna. Ehelyett azért küzdök minden másodpercben, hogy elég erős legyek és ne sírjam el magam. Ez egy ideig sikerült is. Második óra után viszont nem bírtam tovább.

Amint megszólalt a csengő, gyorsan összepakoltam a cuccaimat és egyenesen a lányvécé felé mentem. Bezárkóztam az egyik üres fülkébe és nem bírtam tovább. A könnyeim utat törtek maguknak. Ott ültem összegörnyedve a földön és hangtalanul zokogtam. Az egész életem egy hatalmas káosz volt, kész katasztrófa. A sírás nem sokat segített rajtam, de egy kicsit megkönnyebbültem. Miután sikerült erőt vennem magamon, megtöröltem az arcom és felálltam. Vettem egy mély levegőt, majd kimentem egyenesen a mosdóhoz. Bevizeztem egy kéztörlőt, majd óvatosan megtöröltem a szemem. Lassan, de kezdett elmúlni a vörösség, amely a sírás árulkodó jele volt. Ezután visszamentem az osztályba és próbáltam a hátralévő órákban végig koncentrálni, hogy minél kevesebbet gondolkozzak.

Az utolsó óra után a lehető leglassabban pakoltam. Meg akartam várni, hogy a tömeg elmenjen, de Emily ezt a tervemet keresztülhúzta.

- Gyere, Am, mutatni szeretnék valamit, aminek örülni fogsz. - Semmi kedvem nem volt a gyerekes ötleteihez, de mivel már egyszer hozzám képest elég durván leállítottam, ezért muszáj volt vele mennem.

- Mit? - Kérdeztem tettetett kíváncsisággal.

- Hamarosan meglátod, csak siess! - Annyira vidám volt, hogy ez őszintén megijesztett. Minden megfordult a fejemben, de semmi sem tűnt valószínűnek.

Miután sikerült elkészülnöm, a barátnőm megragadta a karom és addig meg sem állt, amíg ki nem értünk az iskola kapuján. Ott azonban földbe gyökerezett a lábam. Amint az út túloldalára néztem, megláttam azt az embert, akit mindennél jobban gyűlöltem.

- Alex. - Hüledeztem. Egyszerűen lesokkolt a látványa. Emily csak mosolyogva nézett rám, nekem pedig összeszorult a gyomrom. A sírás és a hányinger kerülgetett, ahogy ránéztem. Ismét rám törtek azok a tünetek, mint reggel. A fejem sajgott és kezdtem szédülni.

- Gyere már! - Húzott maga után boldogan a barátnőm.

Amikor odaértünk Alexhez, Emily valami sürgős ügyre hivatkozva gyorsan távozott a köszönés után. Én pedig ott álltam Vele szemben és egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. A jelenetek újra megjelentek a szemem előtt, de most, hogy napfényben is láttam Őt, még elevenebb volt minden.

- Mit keresel itt? - Kérdeztem erőtlenül.

- Beszélnem kell veled. És mivel nem válaszoltál az üzeneteimre, eljöttem eléd.

- Menj el! Nem akarlak látni és semmi szükség a magyarázatodra! A tetteid éppen eleget árulnak el rólad!

- Amanda, kérlek, csak pár percet kérek! - Bűnbánóan nézett rám, de ez engem nem hatott meg. Sőt, inkább féltem attól, hogy mit akarhat még. Vajon még egyszer megtenné velem ugyanazt? A gondolataim össze-vissza kavarogtak. Amíg én a rémületemből próbáltam magamhoz térni, megfogta a karomat és úgy beszélt hozzám tovább. De a hangja már egyre távolibb volt. Az egész világ forgott velem és semmire sem tudtam koncentrálni.

- Amanda! - Ez volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt magával ragadott a sötétség...

Információk a folytatással kapcsolatban...

Holaaa! :) Nagyon sajnálom, hogy elég sokáig nem jelentkeztem, hanem csak eltűntem. De most nem ezt akarom megmagyarázni....

A történetet természetesen nem hagyom így abba. Ahogy a bejegyzés címe is mutatja ezzel kapcsolatban szeretnék néhány dolgot írni.

Először is a következő fejezet március elején fog felkerülni a blogra. Igyekszem majd hetente/kéthetente írni, de majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Ahogy eddig sem volt, ezután sem lesz komment határ, viszont örülnék a véleményeknek. De természetesen a bejegyzés után egy pipának is örülök, hiszen abból is meg lehet állapítani valamit...

Azt hiszem, más fontosabb mondanivalóm nincs. Mivel március hamarosan itt van, ezért aki esetleg elfelejtette volna, hol tartunk (vagy még nem olvasta), olvasásra felkészülni.

Legközelebb már a 4. fejezettel jelentkezem.

Puss och kram

Tamara Elizabeth Angel